A kellemetlen dolgokról nem beszélünk, fiam. Fájdalmas, kínos, nehéz témák.
Harag, elmulasztott pillanatok, sérelmek – jobb, ha maradnak eltemetve ott, ahol senki sem látja őket. A múltat minek bolygatni?
Az udvarias mosoly, a megjátszott tisztelet és a folyamatos, ködszerű szorongás olcsó terítőként takarja el a mélyben hullámzó érzéseket. Mi volt a suliban? Semmi?
Megint drágább a benzin és a kenyér. A szomszédnak új autója van, miből telik rá nekik? Késett a vonat, túl sok a reklám a tévében, mi legyen az ebéd holnap?
Beszélünk. Hangszalagok rezegnek, információ jön, információ megy. Beszélünk másokról, mások szennyeséről: addig is mi lehetünk a jóemberek, amíg felülről nézzük a többi esendőt.
A család a konyhában ül. A kellemetlen kérdésekről ne beszéljünk, főleg ha az minket érint – a kimondatlan parancs a falakra van írva láthatatlanul, de a szív a sorok között is képes olvasni.
A kellemetlen dolgokról mi nem beszélünk – így hát fecsegve hallgattak. Üvöltött a némaság. Eleinte fájt minden erővel visszatartott mondat, farzsebekbe tuszkolt érzés, de aztán megfagyott a belső tenger.
Elállt a szél, csak a sirályok üres éneke maradt.
Anya és fiú, férj és feleség ülnek az asztalnál, és azt hiszik, együtt vannak, pedig dehogy. Együtt, mégis egyedül nézik a jégen zajongó fehér madarakat, míg aztán azok is messzire szállnak.
(A grafika Horváth-Vida Salomé munkája)
