Belegondoltatok már abba, hogy volt idő, amikor nem láttuk a saját tükörképünket tisztán? Hogy abból következtettünk a saját testünkre, arcképünkre, amit a víztükörben, egyéb homályan tükröződő felületeken, mások szemében láthattunk? A tükör, a valóban részletgazdag tükör nem volt elérhető mindenki számára egészen a 18. századig, az ipari mennyiségben előállított tükrök korszaka pedig a 19. század végén jött csak el. Fotók sem készültek minden mozdulatunkról, sőt, még a dédszüleink idejében is 1-1 fotó örökítette meg az életutat.
A testünkhöz való viszonyunk sokkal inkább a közvetlen élményeinken alapult – mire képes a testem, milyen érzés a testemben lenni? A külvilág hozzánk való viszonyulásának természetesen a testünkre adott reakció is része volt, de az a teljes élő, mozgó, lélegző, személyiségünket is tükröző valósággal együtt váltott ki érzéseket és válaszokat.
Ettől függetlenül voltak testképzavarok régen is, sőt, anorexia is létezett, még ha nem is így hívták. A gyakoriság és az a mód, ahogy a testhez viszonyulunk azonban egészen más most, a tükrök, szelfikamerák és folyamatos online jelenlét világában, mint a korábbi évszázadokban.
Mindannyiunkat érint az a folyamat, ahogy az arcunk, a testünk állandó vizsgálat tárgyává vált, de a kiskamaszok és kamaszok érzékeny és még alakulóban lévő énképe és testképe az, akikre leginkább hatással van ez a tárgyiasító kultúra.
A testünk ugyanis nem csak arra való, hogy nézzük, sőt. Mégis, mintha ez vált volna az elsődleges funciójává.
Kiskamaszkorban különösen könnyű egyre inkább kívülről nézni a saját testünket. Milyen a hasam? Elég vékony a lábam? Mit gondolnak rólam mások? Jól nézek ki ezen a képen? Jobban nézek ki, mint ő? Ebben az időszakban még meg sem szilárdult az identitás, nincs egy olyan belső kép, önértékelés, amihez könnyen vissza tudnának találni.
A közösségi média ezt a nézőpontot könnyen tovább erősítheti. A gyerek nemcsak hírességeket és influenszereket lát, hanem osztálytársakat, barátokat, nála alig idősebb szépségtartalom-készítőket, gondosan kiválasztott fotókat, filtereket, sminkeket és edzésvideókat. Közben pedig ő maga egy valódi, változó, néha pattanásos, néha puffadt, néha fáradt testben él.
Ez így eleve nem reális összehasonlítás.
Éppen ezért érdemes nemcsak arról beszélgetni vele, hogy mennyire „szép” a teste, hanem arról is, hogy mire való. A testünkkel futunk a busz után. Táncolunk, nevetünk, alszunk, eszünk, úszunk, ölelünk. Érezzük benne a hideget, az éhséget, a fáradtságot, az erőt és az örömöt.
A testünkben élünk
Nem az a cél, hogy a gyerek minden pillanatban elégedett legyen azzal, ahogyan kinéz. Inkább az, hogy a külsejével való elégedetlenség ne határozza meg azt, hogyan bánik a testével. Lehet, hogy ma nem szereti a hasát. Ettől még ehet, ha éhes. Felveheti a rövidnadrágját. Elmehet úszni. Nem kell büntetnie magát, és nem kell kihagynia az életéből dolgokat azért, mert nem érzi tökéletesnek a testét.
Érdemes azt is megnézni, milyen világot lát naponta a telefonján. Nem feltétlenül ellenőrző üzemmódban, hanem kíváncsian: kiket követ, miért szereti őket, van-e olyan tartalom, amitől rosszabbul érzi magát, előfordul-e, hogy mások képei után elkezdi a saját testét vizsgálni. Egy ilyen beszélgetés néha többet ér, mint bármilyen előadás arról, hogy „az Instagram nem valóság”.
És közben azt sem kerülhetjük meg, hogyan beszélünk mi a saját testünkről. „Úristen, mekkora lett a hasam.” „Ezt nem ehetem meg.” „Le kell fogynom öt kilót.” „Ne fotózz le így.” Aztán megfordulunk, és azt mondjuk a gyereknek: „Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy.”
Nem gondolom, hogy a gyerekeink kedvéért el kellene játszanunk, hogy nekünk tökéletes a kapcsolatunk a testünkkel. Talán még jobb is, ha látják, hogy nem mindig egyszerű. De azt megmutathatjuk, hogy egy testtel akkor is lehet tisztelettel bánni, ha éppen nem vagyunk vele teljesen elégedettek.
Több, mint test
Kivel szeretsz időt tölteni? Mennyit is számít valójában a külső? A testképzavarok egyik fő jellemzője, hogy a testhez való viszony, a külső a teljes önértékelésben irreálisan nagy szerepet foglal el. Minta ezen múlna minden, miközben a kedves, jószívű, figyelmes vagy humoros, intelligens, empatikus emberek közelségében akkor is szeretünk lenni, ha vannak szarkalábaik, nem olyan sűrű már a hajuk és van rajtuk felesleg. A külső és a “belső” nincs egymással ellentmondásban és nem is kell elfeledkezni a testtel való jó bánásmódról. De nem jó, ha a saját értékünket nagyrészben vagy kizárólag a külsőnk határozza meg. Ez az a szemlélet, amit a gyerekeinknek is át kell adnunk.
Források
Túry, F., & Pászthy, B. (Szerk.). (2008). Evészavarok és testképzavarok. Pro Die Kiadó.
Fotó: Fortepan / Fadgyas Bence, 1936.