„Kövér vagyok.” „Utálom a hasamat.” „Undorítóan nézek ki.”
Mit mondunk szülőként, amikor a tíz-, tizenegy-, tizenkét éves gyerekünk áll előttünk, és közli valamelyik fenti mondatot?
Valószínűleg valami olyasmi kívánkozik ki belőlünk elsőként, hogy: „Dehogy vagy kövér!” Vagy: „Ugyan már, gyönyörű vagy!” Esetleg gyorsan elkezdjük bizonyítani az ellenkezőjét: „Nézd meg a képeket a nyaralásról, egyáltalán nem vagy kövér!”
Érthető. Ha a gyerekünk azt mondja magáról, hogy ronda, kövér vagy értéktelen, fáj hallani. Legszívesebben azonnal kivennénk a fejéből ezt a gondolatot, és tennénk a helyére egy másikat.
Csakhogy lehet, hogy nem az a legfontosabb kérdés, hogy igaza van-e. Hanem az, hogy mi történt vele, amitől most így érzi magát a saját testében?
Mit jelent az, hogy „kövér vagyok”?
Első hallásra egyszerű kijelentésnek tűnik. Pedig nagyon sok minden lehet mögötte. Lehet, hogy valaki beszólást tett rá az iskolában. Lehet, hogy az osztályban elkezdték egymás testét, súlyát, mellét, hasát vagy izmait figyelni. Lehet, hogy megváltozott a teste, és még nem tud mit kezdeni azzal, amit a tükörben lát. Lehet, hogy olyan lányokat vagy fiúkat néz a telefonján, akikhez képest hirtelen egészen másnak látja magát.
És lehet, hogy a „kövér vagyok” valójában nem is azt jelenti, hogy kövérnek gondolja magát. Hanem azt, hogy: nem érzem magam elég jónak.
Kiskamaszkorban ennek különösen nagy jelentősége van. A gyerek teste rövid idő alatt rengeteget változik, miközben egyre fontosabb lesz számára, hogyan látják őt mások. A kortársak véleménye felértékelődik, egyre gyakoribbá válik az összehasonlítás, és az addig többé-kevésbé magától értetődő test egyszer csak vizsgálat tárgyává válhat. Milyen a hasam? Mekkora a mellem? Vékony a lábam? Elég izmos vagyok? Milyen az arcom oldalról?
És ma már mindehhez ott van egy telefon is, amelynek segítségével nemcsak másokat nézhetünk szinte korlátlanul, hanem saját magunkat is.
Akkor mit mondjunk?
Talán először semmi olyat, ami a testét minősíti. Nem kell rögtön meggyőznünk arról, hogy szép. És nem kell eldöntenünk, hogy kövér-e.
Inkább próbáljuk megérteni.
„Úgy hallom, most nagyon nem érzed jól magad a testedben.”
„Mi történt?”
„Mondott valaki valamit?”
„Mióta érzed ezt?”
„Van valaki, akihez sokszor hasonlítod magad?”
Ez nem azt jelenti, hogy egyetértünk vele abban, hogy ronda vagy kövér. Azt jelenti, hogy komolyan vesszük azt, amit érez.
A „Dehogy vagy kövér!” azért sem feltétlenül szerencsés válasz, mert lehet, hogy teljesen más kérdésre válaszolunk, mint amit a gyerek feltett. Ő azt mondja: „rosszul érzem magam”. Mi azt válaszoljuk: „nem vagy kövér”.
Ráadásul van ennek egy másik, finomabb üzenete is. Ha a „kövér vagyok” kijelentésre azonnal azzal reagálunk, hogy „dehogy!”, akkor akaratlanul is azt taníthatjuk: kövérnek lenni valami olyan rossz dolog, amitől gyorsan el kell határolnunk téged. Pedig hosszú távon nem azt szeretnénk megtanítani a gyerekeinknek, hogy az értékességük feltétele egy bizonyos testméret, hanem azt, hogy egy ember értékét nem a teste határozza meg.
A testsúllyal kapcsolatos családi kommunikációt vizsgáló kutatások szerint a gyerek testsúlyának rendszeres kommentálása, a fogyás ösztönzése vagy a testméret kritikája összefügghet rosszabb testképpel és problémásabb étkezési viselkedéssel. Érdemes tehát sokkal inkább az egészségről, jóllétről és működésről beszélni, mint kilogrammokról és fogyásról (Gillison et al., 2016; Gillison et al., 2023).
És ha valóban túlsúlyos a gyerek? Akkor sem ez a pillanat az életmód-tanácsadás ideje. Ha a növekedésével, testsúlyával vagy táplálkozásával kapcsolatban valódi egészségügyi aggályunk van, érdemes gyermekorvossal beszélni róla. De lehet ezt úgy is tenni, hogy közben nem tesszük a gyerek testét családi projektté. Nem kell minden falatnak, mérlegelésnek és ruhaméretnek külön jelentőséget adni. A szakmai ajánlások gyerek- és serdülőkorban is inkább az egészséges családi szokásokra, a megfelelő táplálkozásra, mozgásra, alvásra és jóllétre helyezik a hangsúlyt, nem a fogyókúrázásra és a testméret állandó figyelésére (Hornberger & Lane, 2021).
Nincs tehát varázsmondat. Talán valami ilyesmi elég:
„Nagyon rossz lehet most így érezni magad a saját testedben. Szeretném megérteni, mi történt. Mesélsz róla?”
Nem az a feladatunk, hogy öt perc alatt megszerettessük vele a hasát. Először inkább az, hogy érezze: erről lehet velünk beszélni.
Hivatkozások
Gillison, F. B., Grey, E. B., Baber, F., Chater, A., Atkinson, L., & Gahagan, A. (2023). The systematic development of guidance for parents on talking to children of primary school age about weight. BMC Public Health, 23, 1704. https://doi.org/10.1186/s12889-023-16527-5
Gillison, F. B., Lorenc, A. B., Sleddens, E. F. C., Williams, S. L., & Atkinson, L. (2016). Can it be harmful for parents to talk to their child about their weight? A meta-analysis. Preventive Medicine, 93, 135–146. https://doi.org/10.1016/j.ypmed.2016.10.010
Hornberger, L. L., & Lane, M. A., Committee on Adolescence. (2021). Identification and management of eating disorders in children and adolescents. Pediatrics, 147(1), e2020040279. https://doi.org/10.1542/peds.2020-040279