Bevallom, a digitális gyereknevelés témájával önző okokból kezdtem el foglalkozni. A fiamra gondoltam, aki most töltötte be a 10. évét, és nagyon érdekli a techvilág. Szeretne saját okostelefont, és szívesen gépezne naponta akár több órát is. Ezek az ő vágyai.
Én pedig azt szeretném, ha jól boldogulna az életben. Lennének barátai, és nem számítana az osztályban furcsának vagy különcnek. És persze közben jól tanulna, élvezné a hétköznapjait, fejlődne a konfliktuskezelésben, és megtanulná mind megélni-, mind kezelni az érzelmeit. Szeretném, ha felemelné azt, akinek arra éppen szüksége van, meg tudná különböztetni a jót a rossztól, irgalmas szívű lenne, ugyanakkor egyenes.
Az elmúlt tizenegypár év szakmai tapasztalata és a szakirodalomban olvasottak alapján arra jutottam, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha egyelőre nem engedem be a digitális világ dzsungelébe, nem lövöm ki a Marsra, hanem időt adok neki. Felkészítem, támogatom, tanítom arra, mit jelent az, amikor a kezünkben van a világ egy maroknyi eszközön keresztül.
Időt nyerek a számára, hogy gyakorolhassa a az offline világban azokat a készségeit, amiket szinte biztosan nem, vagy kevésbé gyakorolna, ha nem korlátoznánk a képernyőidejét: olvas, házimunkát végez, unatkozik, majd feltalálja magát, játszik és összeveszik a testvéreivel, legózik, bicskával farag, főz, és így tovább.
Ez eddig még nem tűnik olyan nehéznek. A családunk működik valahogy, szabályokat hozunk, és többé-kevésbé be is tartjuk őket. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor bejön a képbe a társadalom. Az elvárásokon, trendeken, szokásokon keresztül. Nem, nem a gimiről beszélek, hanem már az óvodáról, aztán méginkább az iskoláról. A kortársak felől érkező törvényszerűen jelenlévő nyomásról. Arról az élesen fájdalmas kérdésről, hogy mégis van-e értelme egyedül úszni az árral szemben? Akarom-e, hogy a gyerekem legyen az, aki kívül reked a kortárscsoporton, mert bizonyos témákhoz és trendekhez nem tud hozzászólni?
Két évvel ezelőtt tartottam a témában először előadást szülőknek, és akkor fogalmaztam meg először: akkor tudjuk igazán megvédeni, tanítani a gyerekeinket, ha ezt nem elszigetelten, egyedül tesszük. Szubkultúrát kell teremtenünk, szerintem ez az egyedül járható út. A tágabb társadalom trendjeit nem igazán tudjuk megváltoztatni (bár tévednék!), de kisebb közösségekben hozhatunk más szabályokat. Jelen esetben még csak nem is érzelmi, hanem tudományos alapon.
Na jó, és hogyan?
Például úgy, ahogy azok a szülők tették, akik felvetették – talán először félve – az első osztályos szülői értekezleten, hogy mi lenne, ha alsóban nem venne senki okostelefont a gyerekének? És egyeztetések, viták árán a többség elfogadta a felvetést. (De ha csak 5 szülő dönt így, már akkor sem egyedül van a gyerekünk).
Származik-e bármilyen hátránya abból egy 7, 8, 10, 12 évesnek, hogy nem a saját okoseszközén keresztül csatlakozik a világhálóra, ha megteszi, hanem a szülők, család eszközein keresztül? Nem!
Miből is marad ki az az alsós gyerek, aki órákon a tananyagra figyel (na jó, meg a madarakra kint a fán, a tanítónéni új cipőjére, a padtárs vicceire), és szünetekben nem telefonon játszik, hanem kosarazik, fogócskázik, beszélget? Semmiből! Ha pedig az osztályban a többségnek nincs mobilja, attól sem kell félni, hogy emiatt kirekesztenék.
Az első lépés tehát az, hogy mi dűlőre jussunk: mi szól amellett, hogy saját okoseszköze legyen a gyerekünknek, és mi szól ellene?
Ha mi arra a döntésre jutottunk, hogy nem akarunk neki okoseszközt venni X ideig, akkor nem jó pusztán a többség nyomása miatt meghasonulni a saját lelkiismeretünkkel. Azt javaslom, hogy inkább törekedjünk meggyőzni a közvetlen környezetünkben lévőket, az osztálytársak szüleit arról, hogy több előnye van annak, ha a gyerekek alsóban (legalább alsóban!!!) alapvetően az offline világban töltik az idejüket, mint amennyit esetleg veszítenek ezzel (meggyőződésem, hogy szinte semmit).
Nem mondom, hogy könnyű, de nem látok másfelé járható utat.
Árral szemben úszás ez, de nem egyedül: kis csapatokban!
