“Amikor kijöttünk a játszótérre, megbeszéltük, hogy egy órát maradunk csak. Megígérted, hogy nem hisztizel, amikor haza kell majd menni!”
Apuka próbál a kétéves gyerek lelkére beszélni. Indulni akarna, a kisfiú ellenáll. Üvöltve rohan el, és mindent megtesz azért, hogy bojkottálja a szülői tervet.
Hőség van. 38 fok árnyékban, ebédidő. A kisfiú jó fél órája nyűgös, gyakran keveredik konfliktusba, és többször elsírja magát. Még nem beszél, ettől még nehezebb a számára a többi gyerekkel való együttműködés.
“Soha többet nem hozlak ki, ha nem tudsz viselkedni.”
“Én megyek, te itt maradsz egyedül?”
Mind voltunk már az apuka helyében. Én biztosan. Még talán a fenti mondatok némelyike is elhagyta a számat. Utólag mindig okosabb az ember, tudom, nem is arról szól ez a poszt, hogy bárkit megszégyenítsek, hiszen magammal kezdem a kritikát. Mégis, nézzük meg egy percre, mi is lehetett a gond!
A kétéves gyerek fáradt. Talán már éhes is, telítődött az ingerekkel, melege van. Még az is lehet, hogy egy kicsit éretlenebb az idegrendszere. A legkisebb frusztrációra robban, nem maradt kapacitása késleltetni, várni, ami az együttműködés feltétele is lenne ebben az esetben.
A legtöbb két éves ilyen. Nincs ezzel semmi baj, naponta többször keverednek érzelmi viharba, és többnyire nehéz őket rábírni, hogy megtegyenek valamit, amit nem akarnak.
Ezen felül a fáradtság, éhség, a meleg mind elvesz abból az eleve korlátozott kapacitásból, amivel ők rendelkeznek.
Ha mindent optimálisan időzítesz, akkor is bőven lesz olyan, hogy sírás, hasoncsúszás (lánykori nevén: hiszti) lesz a játszótérről elindulás egyébként egyszerűnek tűnő műveletéből.
Akkor is, ha két órával ezelőtt őszintén megígérte, hogy békésen hazaindul majd veled.
Mert a lényeg éppen ez: nem kérhetek számon olyasmit a gyerekemtől, amire életkorilag nem képes. Vagy csak akkor képes, ha az idegrendszere topon működik, és ha már bejön a képbe egy kis fáradtság, nem tud megtenni. Egy két éves ígérete kedves gesztus, de nem több ennél.
És akkor most fordulok rá az okoseszközök kérdésére. Tudatos használat – a csapból is ez folyik. De vajon várhatok-e tudatos használatot, önmérsékletet, önuralmat egy olyan életkorban, amikor a tudatosság, az önkontroll, a tervezés képessége fejlődőben van ugyan, de még nagyon éretlen?
Amikor az idegrendszeri háttér, ami ezeket a készségeket biztosítja, még nem áll készen az éles bevetésre, legalábbis nem egy olyan technológiával szemben, ami lényegét tekintve arra törekszik, hogy a képernyő elé láncoljon minket.
Elvárhatom-e egy négy évestől, ha egy édességekkel és zöldségekkel vegyesen megrakott aszal elé ültetem, hogy több zöldséget eszik majd, mint csokit?
Meglepődöm-e, ha egy érdekes, interaktív, jutalomközpontot folyamatosan stimuláló kütyü (aka telefon) használata közben az éretlen idegrendszerrel bíró impulzív gyerek vagy kamasz letér az előre megbeszélt pályáról, és több tartalmat fogyaszt, meg esetleg mást is megnéz, mint amit a szülővel előre egyeztetett?
Nem, nem várom el. És nem, nem lepődöm meg. Ahogy azon sem, hogy a kétéves nem akar hazamenni a játszótérről, hiába “ígérte meg”.
Nem lepődöm meg, ha az ötéves csokit eszik inkább, és nem brokkolit, ha rajta áll a dolog.
És azon sem csodálkozom, ha egy 9 éves nem képes külső kontroll és folyamatos szülői kerettartás nélkül tudatosan használni az okoseszközét.
Sokszor én sem tudom.
Ezért mondom azt, hogy ne vegyünk saját eszközt a gyerekünknek egy olyan életkorban, amikor a biológiai, idegrendszeri háttere sincs még meg a tudatos használatnak. Jonathan Haidt szerint ez a határ a 14 éves kor. Én pedig messzemenőkig egyetértek vele.
És a mi eszközeinket se használhassák a gyerekek korlátok és felügyelet nélkül az ezt megelőző időszakban. Segítsük őket belépni a digitális világba, de ne ruházzuk fel őket olyan képességekkel, amiket bakohabanunen birtokolnak. Ne adjunk nekik olyan felelősséget, amivel nem tudnak még élni!
Ti mit gondoltok?
