Mikor megszülettél, én is újra megszülettem.
Belőlem lettél, enyém vagy, és mégsem vagy az enyém.
Szavak nélkül is összeköt bennünket egy láthatatlan erő.
Szeretet nélkül nincs semmi, ölelés nélkül nincs élet, közelség nélkül nincs távolság, bizalom nélkül nincs szabadság.
Mi vagy te nekem?
Lélegzet, mosoly, kacagás, érintés, játék, kíváncsiság, erő, napsütés.
Múlt és egyben a jövő.
Te én vagyok és közben mégsem. Ha rád nézek, tükörbe is nézek, és – még ha ez fáj is – nem fordulok el tőled.
Tanítóm vagy és tanítványom, olykor cinkosom, máskor barátom. Útitárs vagy, súly a vállamon, sokszor sóhaj, kétség, aggodalom.
Miattad időnként a mélybe merülök, a saját szívem mélységeibe: keresem a kincseket, mint egy búvár az elsüllyedt hajó roncsai közt.
Foltozom miattad a szívemen a lyukakat, gyógyítom a sebeket, hogy neked jót, jobbat, szépet adjak. Igazit, valódit, a legjobb magamat.
A kedvedért minden nap kicsit meghalok, aztán feltámadok.
És hogy én ki vagyok neked?
A talaj, amiből kinősz, ami megtart, ahonnan elrugaszkodsz, ahová visszaesel. Kikötő, távcső, kilátó, szótár, bölcső, origó.
Egy darabig még az Isten is: mindentudó, mindenható.
Nap, hold, dagály és apály, mélység és magasság, létra, kötél, svájcibicska – mindig, ami kell.
Van, hogy fájdalom, kétség, csalódás, divatjamúlt ballonkabát, elkopott szó, lejárt lemez, matekpélda, kapu helyett kerítés – bár ne volnék ez is neked, csak az, ami jó és szép. De hazudni nem fogok.
Akárhová mész, egy kicsit mindig velem leszel, és bárhogy is alakul a sorsod, tudom, örökre a lelked egy darabja maradok.
A fiam vagy. A lányom vagy. Anya vagyok.
