Elsőre egyszerűnek tűnik. Vörösesbarna gumó, bármelyik kertben megterem. Ha főzöl, mindig van otthon, talán észre sem veszed, csak ha éppen elfogy – olyankor hiányzik igazán.
Mondom, egyszerűnek látszik, de valójában nem az. Finom, hártyaszerű héj fedi a testét, egyetlen pontban futnak össze a leheletvékony fátylak. Szégyenlősen veti le magáról a ruháját, a konyhapulton hevernek a vöröses kelmék: elég egy nagyobb sóhaj, és szanaszét repülnek a konyhában.
Előtted deszka, széles pengéjű kés, és a lemeztelenedett hagyma. Már nem vörös, hanem hófehér. Egy határozott vágás éppen a közepén megmutatja, milyen különös szerkezet belül is: egymást ölelő rétegek rejtik el a lényegét, a hagyma szívét.
Nem adja könnyen magát, a penge érintése nyomán színtelen vére csordul, és te sírni kezdesz. Részvét és érzelem nélküli könnyek ezek, de mégiscsak könnyek.
Karikák, hasábok vagy éppen apró kockák kerülnek a forró edénybe. Olaj, vaj vagy zsír várja a harsány, büszke hagymadarabokat. A kezed ügyében fakanál, vigyázol, le ne égjen az étel. Lassan a legapróbb test is olajosan csillog, majd finoman remegni kezd, mintha zokogna, vagy el akarná kerülni a sorsát. A hagyma először felcsapó forró gőze még a torkodat kaparja, de elég néhány mozdulat, ahogy a fakanállal körbekergeted őket az edény falán, és érzed, hogy valami megváltozik.
Az élettől duzzadó, haragos hagymadarabok újra könnyezni kezdenek, ezúttal úgy, mint akik megadják magukat. Már nincs erejük, pontosabban nagyon is van, de ez másfajta erő: szelídebb, békésebb. Fehér testük üvegessé válik, szinte átlátni rajtuk. Kecses, illatos lüktetés veszi kezdetét, elég pár perc és mindent átjár az édeskés, otthonos hagymaszag.
Ez az illat az alap, maga a lehetőség a konyhában. Mikor megérzed, tudod, hogy valami jó készül, bár még nem sejted, pontosan mi az, rántotta, csirkepaprikás, tesztelt máj vagy gulyásleves. Mindegy is, a lényeg, hogy hazaérkeztél, és valaki vacsorával vár.
Hagyma. Egyszerűnek tűnik, de nem az.
