Az elégedettség kényes vendég, egyesek azt mondják, ritka is. Hozzám szerencsére időről-időre ellátogat. Már amikor csenget, tudom, hogy ő áll az ajtó előtt: a “Fürelis” nyekergő dallama most kellemesen szól, még dúdolni is kedvem támad. Eszembe jutnak a régi zenélő képeslapok, amiket a dédi küldött születésnapomra. Giccses, mégis szép emlék.
Belép az ajtón, köszön mint régi ismerős. Nem beszél sokat, de nála ez a bizalom jele, és én örülök, hogy itt van. A kényelmes fotelbe ültetem, nagyapám barack pálinkájából kínálom (én nem szeretem, de ilyenkor egy koccintás erejéig felnőttnek érzem magam). A szobában most minden éppen ott van, ahol lennie kell, a könyvespolc rendezetlen sorai sem bántják a szememet. A nap még éppen besüt, végigsimítja a bútorokat, elér egészen az arcomig. Szépnek látom a parketta mintáját, a szemem mellett a ráncokat. A gyerekeim cserfesek, okosak és én jó anya vagyok: minden pont jó. Pont úgy jó, ahogy van.
A vacsora már kész, de résen kell lenni. Mondom, elég egy rossz szó, egy karcos gondolat és már indul is. Ezért figyelek, vigyázok, marasztalom, ahogy lehet. Az asztalon ünnepi terítő, a leves sűrűjéből gazdagon merek, megállom, hogy ne szabadkozzam a sütemény miatt (túlkelt, alulsült, megégett a széle), nem szereti ugyanis a felesleges udvariassági köröket, ezt anyámtól tudom.
Beszélgetünk, már másodszor szedek neki a desszertből. És akkor valami megtörik. Hirtelen eszembe jut a holnapi értekezlet, a mosnivaló. Feltűnik, hogy ferde a kép a falon, már megint neki dobtak egy labdát a fiúk. A telefonom jelez, valaki élőzik instán, csak tudnám, miért fontos ez, 12 olvasatlan email. Megígérem magamnak, hogy legközelebb kikapcsolom az értesítéseket.
Érzem, hogy feszengeni kezd a széken, menni készül. A parketta bántóan nyikorog, ahogy kikísérem a vendéget. Kapkodva bújik a kabátjába, félregombolja, de nem törődik vele. A fél cipőjét be sem köti, már az ajtóban áll, épphogy csak elköszön. A liftet nem várja meg, inkább lépcsőn megy le az ötödikről. Pedig kicsit biceg, talán fáj a lába. Hallom, ahogy a harmadikon a villanykapcsoló után matatva becsönget valahová (sötétben ugye nem látszik, hogy nagybetűkkel van kiírva a gombra: NEM VILLANYKAPCSOLÓ!!!), egy uszkár ugatni kezd.
Elment. Idegennek érzem magam a saját otthonomban, máshol lennék, másként, mással. A poharán még szinte ott a keze nyoma, az orromban érzem a pulóvere illatát, az asztalon süteménymorzsák. Az ablakhoz lépek, elhúzom a függönyt. Még látom, ahogy megigazítja a kabátját, aztán elsétál. Már nem rohan. Mintha Kovácsék felé venné az irányt, övék az a kis ház a sarkon. Majd holnap felhívom őket, megkérdem, náluk is járt-e és mivel kínálták.
Az elégedettség kényes vendég, ha meglátogat, légy vele kedves. A szemébe nézz, ne másra gondolj, ha vele vagy. Hátha akkor pár órára nálad marad.
